Szédülés

Na most már szédülök, annyifelé figyelek, rohanok, és persze nem fogyasztok bifidusz efebigyuszt, még ebéd helyett sem. Fáradunk és még itt sincs a tavaszi fáradság. Orsinak elszállt az összes telefonszáma...jújj  így lehet csak haladni a szervezéssel. ÁÁÁÁ! Ma voltunk az egri Tv-ben. 10 perc, ami nekem nehéz, mert egy napig tudnék beszélni a tapasztalataimról. De majd tartogatom magam a családi találkozókra.
A következő nagy rendezvény Feb. 14.én lesz a plázában. Egy jó nagy waldorfos tortát akartunk adni, amiből mindenki megkapná a neki legfincsibb szeletét. Gyerek is felnőtt is. Terveztünk waldorfos játékokat a gyerekeknek, bemutatóórát  és utána kerekasztal beszélgetést a szülőknek. De mivel ez egy pénteki nap, számíthatunk arra, hogy munka, suli után tudnak jönni az érdeklődők. Fontos, hogy a gyerek lássa az osztálytanítót, élménye legyen arról, hogy milyen ez az iskola. A bemutatóóra sem olyan, mint más sulikban, hiszen nincs Egerben működő osztály, akikhez be lehet kukkantani. Csak valamiféle játékos ízelítőt lehet adni. De délután már fáradtak. Inkább dühöngő kéne nekik addig, amíg a szülők beszélgethetnek az osztálytanítóval. Mi viszont nem vagyunk szakképzett waldorfos, de semmilyen más pedagógusok, hogy foglalkozzunk a gyerekekkel,addig, amíg a szülő informálódik.
  Szeretnénk megmutatni ezt a világot,beszélgetni félelmekről, tapasztalatokról. Élményekhez juttatni, mert kívülről másnak látszik. Benne kell lenni, hogy értse, érezze az ember az erejét, a mélységét.
Nehéz összehozni. Szerintem lehetetlen is, hogy mindenkinek jó legyen. De igyekszünk... szédületesen igyekszünk:D Mert  megosztani sok emberrel azt az élményt, amit nekünk és gyerekeinknek ad a waldorf, az nagyon lelkesítő. Az élményben együtt lenni, az maga az ÉLET csodája.

Dolgozat...

.... számonkérés, vizsga, felelés. Osztályzás. Négyes, ötös, bukta (nem mákos). Felvételi ponthatár,  középfokú nyelvvizsga pontértéke. Személyi szám, adószám, útlevélszám, PIN kód, telefonszám, hívó kód,  statisztikai értékek, TEAOR szám, bankkártyaszám, fogyasztási hely azonosítószám, kívánt mellék száma, PH érték, vérnyomás, lottó ötös...  És beszélgetni, ismerkedni ki fog???? Mikor vették át a hatalmat a számok, mióta vagyok számokkal kifejezhető érték?!Mióta vagyok én a közösség helyett a statisztika része?!Mióta lehet tudni rólam bármit is a számok alapján?!Mióta jelenti 5 szám a sikert és boldogságot?!
A waldorfban nincs osztályzás. Hát hogy, mi, és akkor, hát ááá, úúú..! Hogy is van ez akkor? Úgy, hogy az osztálytanító, aki 8 évig viszi végig az osztályt és tanítja nekik a főtantárgyakat, (formarajz, számtan és matematika, földrajz, magyar nyelv és irodalom, történelem, geometria..) ISMERI őket. Együtt dolgoznak nap, mint nap. Látja a gyerek személyiségét, tudja az aktuális hangulatát, követi a fejlődését. Van a "tananyag", ami egyébként megegyezik a NAT anyagával, szóval mindent megtanulnak, amit más iskolákban kell, csak élményszerűen. Hogy lehet osztályozni az élményt? Vagy a személyiség és ismeret eggyé válását?Vagy egy elkészült tógát, furulyatartót? A 8.ban elkészített ezüstgyűrűt?? (Alig vártam, hogy kinője és megörököljem:DD) Ha valaki ezt leosztályozza, megbuktatom!!!  Nem felelés van, amitől mindenki már stresszel, mikor lapoznak a naplóban, ugye, hanem beszélgetés, szereptanulás, előadás. Az, hogy a "tankönyvüket" tulajdonképpen ők szerkesztik, írják, illusztrálják, az maga is egy "dolgozat". Olyan, mintha játszanának, tesznek-vesznek, kirándulnak, kertészkednek, mesét, történeteket hallgatnak. Nincs stressz, ami blokkolná az agyi tevékenységüket, a fantáziájukat, a belső munkát, a mozgásukat a cselekvésüket. Így ellenállás nélkül bekúszik és beépül amit hallanak, tapasztalnak. A játék, a felfedezés maga a tanulás. Hogy csodálkozott a kamasz mikor elárultuk neki, hogy a kötés azért kellett, hogy a ceruzát görcs nélkül tudja fogni és könnyedén folyó írni. (Amivel egyébként egy külföldi suliban sztár volt, és a leggyorsabb:D) Persze "felső tagozatban" az osztálytanító a saját kis noteszébe már ír jegyeket, hogyha majd más iskolában akarják folytatni a tanulást, az általuk kezelhető formája legyen a bizonyítványnak.
Emlékszem valamikor 6.ban történelem epocha végén írtak olyan "dolgozat" féleséget. Nem sikerült vmi jól. Nem egyest kaptak, mint máshol, hanem kérdéseket. Nézzenek utána, merüljenek el benne készüljenek fel alaposabban belőle. Kaptak rá egy hetet és újraírták. Mert az volt a fontos, hogy amit tudni kell, azt tudják. Nem lehet puskázni, mert nincs miből. Nem tesztek vannak, ahol ikszelni kell a,b,c-t. És ugye tudjuk, hogy egy így megírt dolgozatra is lehet kapni 5-öst... ami nem tükrözi a valós tudást. És valljuk be, hiába vannak a jó számok, a papírra vetett eredmény. Amikor kikerülök az ÉLETbe, mikor megjelenek a munkahelyi interjún, akkor ez csak a PIN kód, amivel beléphetek a beszélgetésbe. De utána már nem számít más, mint az, hogy mit tudok ténylegesen és tudom-e alkalmazni is azt.
 " Beszél Ön angolul? -Igen, van egy középfokú nyelvvizsgám-  Fine, then let's continue in English. Why would You like to work here?- Khhh, jah, hát ennyire nem...-Akkor viszlát!" Ennyi az annyi...

Bizonyítvány részletek:
2.osztály Természettan:
" Az idei tanévben olyan történeteket dolgoztunk fel, melyek elsősorban az átváltozás témaköréhez kapcsolódtak. Megfigyeltük a természet változásait, az évszakokhoz kötötten.Megfigyelték a gyerekek önmagukat, társaikat és a megfigyeléseiket megpróbálták kifejezni manuálisan is rajz és méhviaszgyurma segítségével. A húsvéti időszakban a lepke fejlődésével, átalakulásával foglalkoztunk, majd J. Streit: A méhek könyve c. munkájának olvasásával a méhek életébe nyertek bepillantást a gyerekek. B aktívan dolgozott a természettan órákon. A természettanhoz kapcsolódó történeteket érdeklődéssel hallgatta, legjobban a víz körforgásához kapcsolódó történet kötötte le. A gyurmázás alkalmával igyekezett a lényeges dolgokat megragadni és megfigyelt társát hűen megmintázni. Megdicsérem."

5.osztály Szabadkézi geometria (formarajz)
"Az idén a szabadkézi formarajz beolvadt a geometrikus ábrázolásba. A szabadkézi geometria elvezetett a mértani alakzatokhoz, amelynek során a gyerekek tovább bővítették tapasztalataikat és ismereteiket a körről, négyzetről, háromszögekről (egyenlő oldalú-, egyenlő szárú, és derékszögű háromszögről), majd színezéssel, fantáziájukat mozgatva különféle mintákat alkottak  mértani alakzatokból.  A sokféle formájú alkotások kapcsolatot teremtettek a növénytan epochával, euritmiával, képzőművészeti és építészeti elemekkel, zenével.

B.  nagyon szépen dolgozott a geometria epochán és nagyon sokat tanult. Végig nagyon motivált, aktív volt. Igyekezett nagyon szép és pontos mintákat létrehozni a megadott szempontok szerint,  és ha a rajzolás során "egyensúlybeli" problémái voltak, akkor színessel jól korrigálta azokat. 
Intenzív színeket használt, hosszasan dolgozott egy-egy munkán. Nemcsak a rajzos, hanem a hajtogatásos feladatokat is jól végezte és valamennyi formát gyönyörűen jelenítette meg a mozgásban is. füzeteit igyekezett gondosan vezetni. Nagyon nagyon megdicsérem, köszönöm a munkáját. Kívánom, hogy a geometria út legyen a rajz, képzőművészetek és a matematika felé!"
Aktuális jelentés: A matematikát választotta útnak. Lelkesen, motiváltan vágott bele. Nehéznek bizonyult, de összeszedte magát, tanult és gyakorolt. Mindezt belső indíttatásból és nem a "Tanulj fiam, mert csak akkor jutsz előbbre" felszólításra. Kudarcélménye volt, de nem adta fel. A tegnapi "karóig".  Mert nem ugyanaz a ritmusa, mint  a többségnek, mert nem ad számot arról, amit még nem tanult és csalódott, mert igényelné a magyarázatot... És most megtépázták a szárnyát és "úttalan". Most mikor az egész felnőtt világ azt várja el tőle, hogy döntsön merre!  Pedig ez csak egy szám, egy 1-es...Az odavezető út meg csillagos ötös lenne, ha bárkit is érdekelne....
Mert olyanok vagyunk, mint egy mexikói szappanopera, álljon itt a következő epizód.
Utórezgések: Míg én itt tehetetlenül tördeltem a kezem, hogy hogyan segítsek neki, hogy tereljem vissza az útra, addig az "úttalan" mielőtt végleg feladta volna a matekkal való munkát,az utolsó ebédre kiszámolta területileg és összegben, hogy 2 akciós kisebb pizza, vagy egy nagy teljes árú érné-e meg. Aztán teli gyomorral önérdeket képviselt, kommunikált,  megoldotta, elintézte,  megbeszélte..és most megint szárnyal:D Sikerélménytől ittasan megengedte, hogy meghallgassam gitárjátékát. Nagyon ügyeltem arra, hogy meg ne csillanjon a könny a szememben, mert akkor tuti nem hallgathatom többé.

Epocha

Jó kis szó mi? Ekijeki, ekijeki, vabang..(gyalog galopp). De az epocha is. Hogy mit jelent? Csomag, amiben  minden egyben benne van. (Témakör)  Egy epocha két három hónapig tart. Mint pl a kisfiam érdeklődése. Tavaly november elejétől kezdte a karácsonyi dekorációt. Minden figyelme erre összpontosult. Bármerre jártunk, bármerre néztünk, mindenhol megtalálta azt, ami a dekoráláshoz szükséges volt. Színek, anyagok, formák, zenék. És csinálta, festett, ragasztott, énekelt.  Ugyanez  tavasszal a horgászattal is, nyáron a kertészkedéssel, ősszel a betakarítással. Vagy volt, hogy egy hónapon keresztül csak vágott. Semmi mással nem foglalkozik olyankor. És ahogy jön, úgy be is fejeződik egyik napról a másikra.  Úgy tűnik a gyerekeknek "epochális" természetük van. Csak ki kell szolgálni ezt a mohó érdeklődést minden irányból, minden érzékszerven keresztül.
És a waldorfban így épül fel a tanítás. Bár itt már jobban hangzik az ismeret átadás, szerzés:D Tapasztalás! Amikor pl .az ókori Görög epocha volt, akkor az úgy nézett ki, hogy reggel a főoktatás alatt, ami másfél óra, vagyis el lehet merülni az anyagban, tanulnak a görög történelemről, irodalomról, költészetről. Ének órán görög zene és táncok az adott korból. Kézműves órán-bár nem hiszem, hogy így hívják- megvarrják a saját tógájukat. Tornaórán pedig az olimpiai sportágakat művelik. Ebből mit lát a szülő? Már ha a könnyeitől lát valamit. Itt apukák előnyben, mert nekik a mellük dagad a büszkeségtől, majd a végén. De először is, nagy festési munkálatokat látunk, mert ebben az évben kékre festjük a termüket. Igen, igen, mi a szülők. Jó buli, kiélhetjük maszatoló vágyainkat, amit gyerekként nem lehetett. Aztán bizonyítványosztás helyett, epochazáró előadásra "kell"mennünk. Ott megépítjük a díszletet. Fiamék annó az Íliászból adtak elő részletet.(Ó, nem, a leláncolt Prométheusz és az Antigoné, megtaláltam a bizonyítványt.) Ott álltak és nemcsak mondták, de előadták, baki nélkül! Jajj most elmorzsolok pár könnycseppet. Hát igen! (Tudom, háttal nem kezdünk mondatot, de akkor is!) Nagyon megérintő! Mit tud ez a gyerek?! Ki gondolta volna! Abból biztos nem, ha ezt olvasom: irodalom -jó (4), történelem-közepes (3).
Most megrohantak az emlékek. Rákerestem a suli oldalán a fényképekre és itt bőgicsélek...
Hm, megint ez az élményszerű tanítás! Dehogy a "vizsga" is az?! A szülőnek meg "élménybizonyítvány"?
Mint pl az év végi Olimpia: Az ország összes 5.es waldorf osztálya, (ha jól emlékszem 5.ben tanulják a Görögöket) elmegy az adott helyszínre, ahol egyszerűen eljátsszák az olimpiát. Városállamokba sorsolódnak, elkészítik a saját zászlójukat, meggyújtják a lángot és kezdődnek a megmérettetések. Utána díjkiosztó, lakoma. Leírva nem nagy ügy, de megelevenedik a történelem.

És akkor volt még "házépítés" epocha, mikor kimentek az udvarra és ástak, terveztek, betonoztak, építettek egy harangtornyot! És a szülők csináltattak bele harangot. És volt ünnepség zenével, amit a szülők szolgáltattak és virágokkal, amit ők ültettek kicsit odébb a kertben. És egyenként átmentek a harang alatt, ami megcsendült. Nna megint elérzékenyültem. Ilyenkor eltörpülnek a nehézségek, a sok munka, lemondás, a szembenállás és értetlenség, a támadások, a kételkedés..sorolhatnám még,  ami az iskolaalapítással jár. Mert egy ilyen iskolában mindennapi élményünket megkapjuk, még szülőként is.

"A nyárspolgár azt hiszi, hogy a művészet művelődési anyag. A többé-kevésbé normális ember tudja, hogy élmény, amely felveri az életörömet." (Márai Sándor)

Munka, munka, munka...

Waldorf iskolát alapítani nehéz,  nagyon nehéz! Most nem fokozom tovább, de tudnám. De miért is? Talán mert a szülőkön múlik. Akik nem tanulták mi az a waldorf pedagógia, akik lehet ki se tudják mondani elsőre, hogy antropozófia (én legalábbis többször nekifutok mindig..) Akik sehol, senkitől, semmilyen ígéretet nem kapnak céljuk eléréséhez. Nincs garancia, biztosíték a jövőt illetően. Minden rajtunk múlik.Úgy, hogy közben vannak otthoni teendők, mindannyiunknak munkája; munkahellyel, vagy anélkül. A nap nekünk is 24 órából áll és nem kapunk fizetést érte, pedig szinte teljes munkaidőnyit foglalkozunk vele. "Mítingek"vannak, telefonálások, egyeztetés, tárgyalások, törvények átrágása, szabályokra figyelés. Egyikünknek sem tanulta, hogyan alapítsunk iskolát.

És mégis. Csináljuk, mert látá a szülő, hogy ez jó. Nem könnyű, mert lázasodnak befelé a gyerekeink. Az enyém biztos attól, hogy kevesebbet lát otthon. Ma is választanom kellett, hogy maradjak vele otthon, vagy menjek a megbeszélésre. Mert kezdődnek a bemutató órák, a rendezvények, az ovis bemutatkozások... és a hírek el kell jussanak az érdeklődőkhöz. Időben! Szórólap, plakát, időpont egyeztetés a vezetőkkel, a nyomdásszal.Választottam és  hálás vagyok, hogy itt vannak a nagyszülők.Így közvetlen ők is benne vannak a szervezésben. De azért ezek nehéz választások. S míg belemerülünk a munkába, lejár a parkolójegy...mikulás csomag, áááááá! Maradhatnék a komfort zónában, de állítólag a csodák azon kívül történnek. Én meg szeretem a csodákat. "Kukoríí, Kotkodaaa, mindennapra egy csoda."
 Szinte mindennap találkozom azzal a félelemmel (direkt nem kérdést írtam), hogy  hogyan tud beilleszkedni az életbe egy waldorfos. Vagyis, hogyan tud majd BOLDOGulni?  Szerintem a kérdésben benne van a válasz. Minimum 12 évet töltünk az iskolapadban, napi 8 órát töltünk tanulással, alaphangon. A házi feladattal, ha lelkiismeretes az ember gyereke, már pedig ezt várjuk el tőle, akkor 10-12 óra is lehet.A különórát, korrepetálást, felzárkóztatót nem számolom. Szóval tanulunk írni, olvasni, számolni, deriválni, kétismeretlenes egyenletet megoldani. Dogát írunk a periódusos rendszerből, képletekből. És ott van még az irodalom és történelem eseményei, szereplői több évszázadból, a világ minden tájáról. Az  Érettségi? Számok: 2-5ig bármelyik, bármilyen sorrendben. Akkor most már érett vagyok? És boldogan élek, míg meg nem halok?
A kérdés költői...
Hányszor hallottam, hogy  "tanulj, mert csak úgy lesz belőled vki!"  Közben azt látom, hogy vannak sok diplomások munka nélkül. Az oltár előtt megígérik, hogy holtomiglan, holtodiglan. Aztán  50% körül el is válnak. "Dolgozz keményen,első a munka, aztán a szórakozás, vedd komolyan!" És jól élek belőle? Hogy is van akkor ez a nagybetűs élet? És hogy készültem fel erre? És miért kötök ki  allergológusnál, pszichológusnál, kardiológusnál vagy lelki segítő csoportban 30-40-50 évesen?
 Kerengenek a facebookon az idézetek, hogy  "Te egy csoda vagy", és minden ember az. Meg hogy
" Felkelek, boldog vagyok, lefekszem..." és lájkoljuk, meg osztjuk, szorozzuk. Szóval a kérdésre, hogy egy waldorfos hogy tud beilleszkedni egy másik iskolába vagy  a nagybötűs életbe, egy kérdés a válasz. Én a szülő, hogy  tudtam?!

Szabadságra nevelés

Olyan sokszor hallom vissza, hogy azt gondolják a waldorfban mindent szabad. Mikor bekerültünk az első osztályba, mással se találtam magam szemben, csak szabályokkal. Hogy meghatározott a fal színe. Hogy nem adunk a gyerekre "toystory"-s pólót, hogy nem utasítjuk. Nem büntetünk és nem jutalmazunk (???). Minél kevesebbet magyarázunk, okítunk, annál jobb. Hogy ne nézzen tévét, ne igyon kólát...stb  Én meg álltam bambán, hogy ufók közé kerültem, vagy mi?! Vagy mi. Ellenben varrjunk babzsákot, énekeljünk a szülői esteken, szereljünk polcokat, lakkozzuk a padokat, vigyük őket haza ebéd után és ne aggódjunk, ha a gyerek karácsonyig még csak formarajzolgat  a teljes ABC írása helyett.
Furcsa volt. Nagyon furcsa, a nyugalom, a ráérős, beszélgetős hangulat, mert nem ehhez voltam szokva. Más elképzelésem, tapasztalatom volt az élet milyenségéről. Inkább a teljesítmény, kötelesség, nehézség és ennek minden formája és mutációja kapcsolódott hozzá. A "haladjunk már, mit tötyörgünk annyit" hozzáállás volt jellemző.
Elmúltak a reggeli harcok, nem kaptam fejcsóválós visszajelzést, mint pl.az oviban : "Nem vesz részt a közös foglalkozásokon. Valamit elronthattak, mert nem rajzol a gyerek. "Egyszer hamarabb értem a suliba és zsizsegés volt a teremben. Nem tudtam eldönteni, hogy most óra van-e vagy sem. Bár az ajtó zárva volt. Aztán  mikor kijöttek rá is kérdeztem a tanárnéninél, aki megnyugtatott, hogy ilyen egy normális óra. Beszélgethetnek, felállhatnak, hiszen úgysem tudják magukba tartani. Így legalább látja kit mi foglalkoztat és úgy vezetgeti, hogy mégis figyeljen arra is, ami az óra anyaga. "Ha egy gyerek csöndes, szótlan akkor baj van és oda kell figyelni, mi nyomasztja."  Fura volt. Elmúlt a bűntudatom, az örökös készenléti állapot, mert nem volt baj a gyerekkel, amit nekem, "mindenható" anyának meg kéne oldanom. "Csak" haza kellett hoznom ebéd után.
Ez jól hangzik, de milyen nehéz volt megélni. Hiszen addig  keményen dolgoztam, felelősségteljes munkám, jelentős eredményeim voltak, fizetést kaptam. Most meg nem csinálok semmi  "hasznosat".
 Még tanulni se kell a gyerekkel, vagy kikérdezni, ellenőrizni a házi feladatot. (Ez azóta is így van. Így maradhattam csak az anyja:D)
Az első élmény, ami átfordította ezt a hozzáállást, mikor összejöttek az ovis barátjával, aki beszámolt arról, hogy már kapott 5 piros pontot, vagy csillagot?... Sose felejtem el a fiam értetlen arckifejezését. Aztán a mozdulatot, mikor csillogó  szemekkel előkapta a kötőtűt. "Ezt én faragtam!" Meg is érkeztünk az ÉLMÉNY-szerű tanításhoz. :D  A kötőtűvel akkor ugyan kardozni kezdtek, de utána furulyatartót kötött, amitől a keze készen állt a ceruza fogásához és kezdődhetett a finom kis betűk írása.
Múltkor mi történt? A kukát általában 11 körül vitték el. A kisebb fiam reggel áll az ablakban és hahózik. Mondom neki, maradjon már, öltözzön, indulunk az oviba. A kapunál látom, hogy elment a kukásautó. Reggel 8kor?????? Kiakadtam, mert itt maradt a szemét. Mire megszólal a kis bölcs: "Hm, szokatlan."
 És tényleg, se jó, se rossz, csupán szokatlan. Mennyi szokásunk van nekünk felnőtteknek? Mikhez szoktunk hozzá? A rosszhoz is, simán... Mennyi mondatunk kezdődik így: "Ezt így szoktuk csinálni... Azt úgy nem lehet, nem úgy szoktuk.... Így ne csináld, úgy kell...."Mennyi korlátozás ez... és mi felnőttek már nem is vagyunk szabadok.
 Születik egy gyerekünk és azt mondjuk ÚJ ÉLET érkezett közénk. ÚJ! Ilyen még nem volt és nem is lesz.  A waldorfban szabadságra nevelés folyik.
 Szabadon felfedezhette önmagát és a világot. Az osztálytanító tudta, hogy mikor őt kérdezi, az első 3 perces bohóckodás a szorongásának a levezetése. Így szótlanul várt és végül megkapta a választ. Én meg otthon rászóltam, hogy ne idétlenkedjen... A szabályok azt a BIZTONSÁGOS zónát nyújtották, amiben ő szabad lehetett. Szabadon tapasztalhatott érdeklődésének és érettségének megfelelően. Ahol szabadon tévedhetett, szabadon játszhatott, tét nélkül, önfeledten, belemerülten, örömmel. Szabadon tanulhatta milyen embernek lenni. A szabályok a nem időszerű, odavaló ingereket információkat  kívül tartotta!!! Ez burok lenne? Vagy óvó, védelmező ölelés?
Voltak konfliktusok és rájöttem, hogy a hiba nem az én gyerekemben van. Illetve igen, csak nem abban, akit a e világra hoztam, hanem a bennem élő, belső gyermekben. Felnőttként inkább voltam a szokások rabja és korlátozott a félelmeimtől. Hogy tudtam volna segíteni abban, amit én sem tudok..
Együtt jártunk mi ebbe az iskolába. A fiam megőrizte természetes szabadságát, én pedig újra megtanultam azt. Így az érettségitől számolva, csupán 18 újabb évbe telt, mire rátaláltam önmagamra és egészséges, boldog felnőtt lettem. Az élet játék,  színes, és izgalmas ... most már. A Szabadság? Tudom ki vagyok, van választásom és nem félek használni!
És tündérmanókirálylányvarázslóanyai hatalmamnál fogva megspórolnám azt a + 18 évet a gyerekeimnek is. Ezért vagyok benne a szervezésben. Mert a csodák itt vannak, szabad élni velük, vagy bennük?

Behavazva

Hó, hó? Hol, hol?... ja ez csak egy olyan szólás? Műűűű. Pedig már alig várjuk.( A ragozás helyes, én is! Imádom!) Építünk hóembert  és iglut, csinálunk hóangyalt és lökdösődünk és ha éjjel esik, akkor elmarad az alvás, pedig nálunk az alvás az adu ász, mindent visz.
 Na és a legfontosabb, lehet havat lapátolni!

Mert az én 6 évesem nem egy tétlenkedő kis srác. 2,5 évesen egyedül elkészítette nekünk a reggeli kofit, tálcára tette, behozta. A kertben tavasztól őszig munkálkodik. Egyszer eltűnt szem elől 2 órára. Mikor előkerült beszámolt róla, hogy a lehullott faleveleket összegereblyézte, válogatta, kosárba tette, majd áttalicskázta a gyűjtőhelyre, ahol majd lehet égetni. Természetesen azt is ő fogja irányítani. Ki más?! Az "illetékes elvtárs" Pár napja megemlítettem este, hogy kicsit fázom. Majd gyújtson be Apa. De Apa még dolgozgatott vmin. Megkérdezte a nagy tesót ( A "Jetit", aki elnyúlva fekszik az odújában), hogy segítene-e. Majd csend... az gyanús. Félóra múlva mutatja a kezét, hogy találjuk ki mit csinált. Begyújtott a kazánba. Egyedül!! A tűz égett, a családi otthonba meleg költözött...Hogy iskolaérett-e a gyerek? Neeeeem. "Életérett", iskola nélkül. Hogy tudna ő 45 perceket végigülni, mikor annyi dóga van a világban, neki a csodagyereknek, ahogy magát hívja.

Behavazva most én vagyok. Míg itt pötyögök, a kaja rotyog , a mosógép 2x fordult. Elpakoltam, hogy ne csak közlekedési ösvények legyenek a házban. Mindjárt indulok a gyerekekért és még hajat is akartam mosni. Esélytelen...És persze izzanak a vonalak, az email, a telefon. Tiszta profik vagyunk már, igazi "vállalkozók".  Vannak mítingek a különböző munkacsoportoknak. Persze csajok vagyunk mind, elmaradhatatlan a csacsogás. 3 mondaton belül elhangzik a gyerek, klimax, katonaság és a lepke...komoly munka ez. Csak nőknek szól. Ha mégis lenne férfi, aki csatlakozik, az első lájkoló  kap ajándékot.. mondjuk fából vaskarikát. :DDD
A megbeszélés a következő történettel kezdődött. Egy újonnan csatlakozott anyuka mesélte, hogy a már "autistának" és hiperaktívnak" mondott fiával  játszottak. Szempillát talált, a két ujja közé fogta és kívántak. A fiának kedvezett a szerencse, aki nem tudta magában tartani a kívánságát és elárulta Anyának. "Én azt kívántam, hogy szeressenek szívből. Mert mindig csak elvárnak vmit tőlem."
Ez megadta a lendületet és  komolyan haladunk. Ma hívtak a HEOL-tól, hogy azt hallották, valami van. És hogy áll a szervezés? Nem áll! Megy. Mert ugye ez vagy vmi, vagy megy vhová.Vagy 2in1. Kicsit már fárad az agyam.
Orsi ma volt bent a kisebb közgyűlés előtt épület ügyben. Az is nagyon ígéretes. Hamarosan végleges infók lesznek ezen a területen is. Jövő héttől kezdődnek az ovikban a bemutatkozások. Ez ügyben már futottam 2 kört, mert elvileg hogy tudna bemutatkozni egy olyan iskola, amelyiknek még nincs működési engedélye, de épülete sem... Kezdődik! A szabályok, törvények, engedélyek, a határidők és a valóság összehangolása. Aggodalomra semmi ok, ott leszünk!

Tévézés

Hétvége. Szombat, szabad szombat. Mikor  végre nem kellett suliba menni.. Persze az volt a takarítós, piacra járós, nagymosás napja. Áztatás a kádban, bepakolás a  hajdú, tárcsás mosógépbe, utána centrifugázás. Milyen szabad szombat?! Ráadásul akkor mentek a tv-ben a legjobb műsorok. "Játsszunk bábszínházat", jó kis csehszlovák, királylányos, jelmezes mesefilmek, Mátyásos történetek Helyei Lászlóval (Isten Vele, és köszönömaz élményt :D). De nem nézhettem addig, amíg nem segítettem be a házimunkába. Rabszolgasors!.. ja, a bandzsa Isaura később volt, már gimisként. Mint a Zenebutik, és az eMTíVí. Akkor már egész éjjeleket  tévéztem végig. Az igaz, hogy hétfőnként rádiókabaré volt és szülőkkel ágyban összebújás. Sorozat csak keddenként. Gyalog jártunk iskolába, és útközben megvitattuk az élet dolgait. Délutánonként bandában bicajoztunk. Nyáron pedig nyakig merültünk a homokozóban, a széles határban sétáltattuk a kutyát.
Bekerültünk a waldorfba. "Ne nézzen tv-t a gyerek". És ismertették az összes tudományos, pszichológiai és egyéb magyarázatot, hogy miért. Jájj, ez így nagyon... izééé, nehezen kivitelezhető. Hiszen a tévézés mindennapos dolog.( A tájékozottság, a naprakész információ, a szórakozás eszköze- gondoltam.) Most hogy? Én nézem, ő meg ne? Vagy én se nézzem, csak titokban? Elmondták, meghallgattam, megértettem, DE... nem ment. Pont akkor lett 24 órás a minimax...még én is odaültem elé. Meg az a sok cuki mese, Pocahontas, Eldorádó..(bár szerintem inkább szólnak felnőtteknek, mint gyerekeknek). Szó mi szó a tv ment. Időnként keveset, de volt, hogy nem bírtam a harcot és hagytam neki, megunásig. 3 nap volt a rekordja, és megcsömörlött. Aztán ahogy a waldorfban ünneptől ünnepig éltek, és mint szülő részt vettem benne, megéltem velük készülődést  is (varrás, kertészkedés, szerep tanulás, éneklés, dekorálás) És a tévézés szépen kikopott a mindennapi használatból. Legalábbis Az enyémből .(És a gyereknek a példa mindenekelőtt ugye.) Ez kamaszkorban változott, de úgy láttam, hogy válogat, tudományt néz, ráadásul angolul, ha lehet.
    És most itt vannak a kisebbek, kezdődik  elölről. A szombati buliban elfáradtam és alig vártam, hogy a vasárnap, a vasárnap legyen kicsit a pihenésé. És akkor reggel 7-kor lopakodnak befelé a szobába... Átfut az agyamon, hogy fel kéne kelni, reggelit készíteni, felöltöztetni  a kicsit...mikor a fülembe kúszik a kérdés: "Nézhetünk tv-t?"Lábjegyzetben hozzátette, hogy addig legalább még pihenhetnék. ÁHHH,de nehéz a választás. "Igen"-búgtam és átfordultam a másik oldalamra. Az utolsó 20 perc, az szokott a legjobb lenni. 15 percnél üvöltést hallok. Nem a gyerekek, vmi "mese"a tv-ben. Úgy pattantam ki az ágyból, mintha égne a ház. Átvettem a távirányítást, és kikapcsoltam. Kell az nekem, hogy a délelőtt a tévében látottak folytatása legyen élőben?! A szemeim karikásak maradtak, a pihenés ismét egy távolinak tűnő álomkép lett. Még mindig ez a kérdés: tévézni, vagy nem tévézni? Volt, van és lesz az a pont, amikor a saját túlélésem miatt úgyis engedem. Amúgy meg az arányokon is sok múlik. Vannak-e élményeik? Több, élőbb, intenzívebb, mint a tv által nyújtott. Bár vannak filmek, amik ha kimaradtak volna az életemből nem az lennék ma, aki vagyok.
A választás szabad! És a waldorfban szabadságra nevelés van.

Szülői közösség

Szülői munkaközösség, szülői értekezlet? :D Nna, ez nem olyan volt. Én már nagyon izgatott voltam. A gyerekeknek nem részleteztem, mert ha ők izgalomba jönnek, akkor ott vannak  még a plafonon is. Annyira jó érzés volt, hogy minden család eljött, aki benne van  a szervezésben. És még újak is.
A gyerekek megadták az alaphangot. Főleg az enyém.Szinte az első 20 percben megverte egy leendő osztálytársát, aki úgy érkezett, hogy ez lesz élete legjobb napja, de az ééén fiam elintézte, hogy a legrosszabb legyen. Na gratulálok!  Neveletlen, agresszív gyerek.Hát milyen anyja van neki?! "Biztos azért akarja waldorfba adni, mert kezelhetetlen..." És mit mond a waldorf? Hagyni kell, majd lerendezik.Alleluja. Megbuktam. Én nem tudom hagyni. Először is kínos, mert mit gondolhatnak róla, aztán tehetetlenség, mert hogy oldjam meg? Bent van a háló mögött, nem tudom kiemelni. Hiába beszélek hozzá tele van a feje (a szelep meg zárva) nem is hallja. Ilyenkor jön a "feladom" sóhaj.. ettől meg gyenge, engedékeny vagyok, hát mégiscsak fiú, fegyelmezni kéne ANYUKAAA. Ismerős?  Aztán jött a várva várt mese. Hol az én fiam? Megint konfliktusban, a dühöngőben... Kész vagyok. Mert közben tudom, hogy nagyon jószívű, segítőkész, olyan gyengéden tudja a kisebbeket istápolni, vezetgetni. Mi baja van? Ja, hogy fiú és itthon kishúga van, meg egy 18 éves kamasz bátyja. Nem tudja kiélni, lejátszani a harcolós, rangsorolós, erőviszonyos kiskakasos dolgait. Ez egy ismerkedős, "érezzük jól magunkat" családos buli. Miért fontos a szülői közösség a waldorfban? Mert megismerjük egymást, (nemcsak "izékének" az anyukája, akit elsuhanni látok reggelente), hanem egy sorstárs, akivel lehet beszélgetni, együtt nevetni, sírni. Így rögön megbeszélhetjük egymást közt a szitut.Mi "tapasztalt" fiús anyukák tudtuk, hogy a legnagyobb barátságok verekedéssel indulnak, szóval nyugi van. De akinek első élmény, elég rémisztő lehet.
 Amúgy a nagy fiam is hasonlóan indított elsőben. Egy gyerekkel állandóan verekedett. Talán ott őt verték meg, mire sírva, árulkodva, duzzogva elvonult. (Bár erre másként emlékszik most :D....) Részünkről apuka nagy elánnal bement, hogy majd lerendezi. "Ki meri bántani az ő fiát?!"Aztán beszélgetés lett, a kedélyek csitultak, ők pedig a legjobb barátok lettek. Tényleg megoldják egymás közt. Ahogy régen is az árokparton. Csak most egész nap "intézményben" vannak. Ovi, suli, edzés, különóra, otthon.Mindenhol alkalmazkodni kell, szépen viselkedni. És hol marad a napi 4 óra üvöltözés, rohangálás?? Anyaként hogy féltjük őket ezektől a helyzetektől. De miért? Komolyan elhisszük, hogy a gyerekünk felnőhet sírás, fájdalom, bukások, konfliktusok nélkül?! Főleg a fiúk? Dehogyis. Ez amúgy teljesen természetes. (Csak elszakadtunk kissé a természettől.) Különbözőek vagyunk, nem értünk egyet, nem egyformán látjuk a világot, és így kell együtt élni, mert egyedül nem megy. Kapcsolatban ezt összecsiszolódásnak hívják... hát csikorog ez rendesen gyerekként. Félünk, féltjük őket, mert nem tudjuk kezelni. MI NEM. Mert akármit csinálunk mi nem tudjuk kontrollálni, se irányítani az érzéseiket, a reakcióikat. Evvan. A TERMÉSZET végül mindig győz :DDDD Nekik kell megtanulni. És ha nem hagyjuk tanulni őket a saját tapasztalatukból, akkor állandóan ott kell majd állni mögöttük?! Így hogy lesznek önálló felnőttek, akik felelősséget vállalnak magukért, tetteikért, döntéseikért? És hogy fogja elkergetni a mamutot, ha be akar törni az otthonunkba a vasárnapi ebédünkért?! Nehéz ez nekünk is.Meddig védem és mikortól avatkozom be.
Lemaradtam a meséről és a beavatkozás sem volt sikeres..Van még mit ellesnem a waldorf pedagógiából.
A 3 órás buli nagyon jó hangulatban telt.  És lám én meg arról az összesen 2x5 percről beszélek....Miközben  ők már rég egymásra hangolódtak. Távozáskor az volt a legnagyobb baja, hogy nem ülhet mellé a barátja...

Alakul..

Még mindig ma van... csak ha vki figyelné a dátumokat :D. A helyzet az, hogy számítógépes ántitálent vagyok. Sose blogoltam és másét se olvastam. Most meg hirtelen rájöttem, hogy annyi mindent szeretnék leírni. Visszamenőleg mondjuk.... ööö 2 évet?!  Mert csak úgy zajlik az élet. Nem úgy, negatívan értve, hanem jóóól. Mert ugye beindult a waldorf ovi is.Már  2. éve  működik.  Erről se tudnak sokan. Talán azért, mert nincs külön épületben. A Tavasz úti oviban egy külön szoba, fürdőszobával, saját kis kertrésszel.  Hogy akkor ez milyen waldorf?  Ilyen. Kaptunk ( szülőknek nem pénzbe kerülő)helyet. És tök jól működik. Az óvónénik is  szuperek. Tegnap amikor érkeztünk (a középső fiammal 6,5 éves) éppen dagasztás volt fateknőben. Délután mikor mentem érte, a kezembe nyomta a kis csigaformájú cipócskát. "Még langyos, én csináltam, a saját kezemmel tekertem ."  S az autóban miközben majszolta megállapította: "A só a legértékesebb, a világon, meg az arany.. nem inkább csak a só. Ki gondolná, hogy ennyire fontos."
Imádom ezeket a felfedezéseit :D  Kell lennie ennek egy iskolai folytatás. 
 Holnap lesz  is egy nagy családos találkozó. Az induló osztály. Ismerkedünk és ünneplünk.  Nemsokára kész lesz a logó. " A fej-kéz-szív iskolája". Alig várom. Nagyon szeretem a  waldorfos rajzok hangulatát, színvilágát. Persze ez sem ad hoc. Az osztálytermeket .pl minden évben más színűre festjük, attól függően, hogy abban az életkorban milyen lelki folyamatok zajlanak, és azt megtámogatva a megfelelő színnel.
 Felmerült, hogy kéne vmi kis keretet adni a holnapi találkozónak. Beszéd? hahaaa. "Kedves szülők és leendő diákok.  Szeretnénk az eddig elért eredményeinkről beszámolni, kis statisztikával fűszerezve."
Majd  egy ide illő idézet. Köszönjük, taps.. svédasztal... DENEEEEEM! Legyen egy mese, mint első osztályban. Egyikünk vállalta, hogy az eddigi "munkánkat" mesébe szövi. Megkérdezte, megmutassa-e, hogy változtathassunk rajta. Mire MINDENKI, mint a kisgyerek: NEEEE, legyen meglepíííí!
Nnna  waldorfosodunk...csillognak a szemek, vigyorgunk, és kíváncsiak vagyunk.A lelkesedéstől csak úgy repdesünk... Ez egy ilyen iskola. És nekünk- komoly felnőtteknek- ilyen lesz tőle az életünk:

A kezdetek..

2014. január 01. Morzsaparti.  Egy szuper szilveszteri buli másnapja, vagy még aznap, hiszen  hajnalig mulattunk. Végre gyerekek nélkül 6 év után először!  Volt retró hangulat, diszkógömbbel és Hungáriával. Tánc és borkóstoló,  bulíííí!  Mert gyerek az három, de anya csak 1 van és hamar kiszívják a vérét, lerágják a husát... kell a feltöltődés. ALAP! Persze  már a morzsák csipegetése közben másról se volt szó, csak róluk. És mivel kezdtem az évet?! Hogy  ülök az asztalfőn és mesélek a waldorfról! Már majdnem kiselőadás jellege volt. Az első óra -levegővétel nélkül- után azért magamra szóltam, hogy talán elég lesz... de  a szavak csak folytak ki a számon. És azt láttam, hogy még mindig olyan keveset tudnak róla.  Nekem persze könnyű, mert már voltam waldorfos szülő, vannak tapasztalataim belülről, nemcsak elképzeléseim.  Elsőszülött fiam, aki 2 hete lett hivatalosan is nagykorú,  (....jájj de gyorsan elszaladt az idő...) waldorf általánosba járt. Nem véletlenül persze. Vagy egy kicsit mégis. Bár véletlenek nincsenek.  Így visszatekintve igazi tanítómesterem volt azzal a sok "problémával" és konfliktussal, a "nemnormális" viselkedésével, amit már a fogantatásától kezdve produkált.  Váratlanul érkezett és  az utolsó hónapokra ágynak döntött. Aztán  az ember lánya elmegy a kórházba szülni és azt gondolhatja, hogy minden rendben megy, mikor burkot repesztenek, oxitocint kap és a végén kipréselik belőle a gyereket, mert  Anyuci majdnem elájul az ágyon fekve, bezsinórozva nyomás közben. Aztán 2 hét sárgaság... alig eszik ...izgalom. Az oviban sokat sír, nem játszik szinte senkivel, a foglalkozásokon nem vesz részt, rajzolni utál. Szinte semmilyen - az ő korában elvárható- normának nem  felel meg. Ott aludni kín, elindulni közelharc... Emberek közé nem lehet vele menni, mert sír, szorong. Minden újtól fél.Siettetni nem lehet. Boldog gyerekkor? Mi lesz vele így a suliban, ahol napi 8 órában kell teljesíteni. Eljött az iskolaválasztás ideje. És kiderül, hogy az eddigi viselkedése, problémái visszavezethetők a születésére...Dühös voltam és tehetetlen. Ettől lázasan feküdtem otthon, mikor megtudtam, hogy Vekerdy tanár úr jön előadásra.10 perc után TUDTAM, hogy waldorfba viszem. (véletlenek, mi?! hahaaaa) Ugyanebben a pillanatban az is eldőlt, hogy egyedül maradtam  a megvalósítással.  Majdnem válóok lett a választásom, hiszen Apa, a racionális, a küzdő, nem engedheti, hogy a fia ne egy "életre felkészítő" kemény iskolába járjon. Hiszen az élet nem habos torta..hogy fogja bírni, ha nem szokja.. Ja, "meg kell szoknia"- ez volt az egyetlen érv. Nekem meg csak érzéseim voltak, nem valami stabil vitaalap. Őszintén?  Elváltam volna, ha az kell hozzá, hogy waldorfba mehessen... De nem volt rá szükség, mert egy idő után látta rajtam, hogy erős vagyok, mint egy szikla ebben a témában. És félév múlva már örült, hogy mégis az én akaratom érvényesült. Mindenki jól érezte magát benne.
   8 év! mennyi élmény.. :DDDDDDD
Naná, hogy  a két kicsinek is szeretném ezeket az élményeket megadni. Meg magunknak is! Mert én utáltam az iskolát. És amit most tudok, használok, az ÉLETből tanultam meg, nem a suliban. De amikor a gyerek waldorfba jár,  kicsit... vagy nagyon...én is újra benne lehetek. Úúúúristen hányszor maradtam volna ott velük!  Nem akarok kimaradni, a két kisebbel is szeretném átélni.  Hisz azért vagyunk itt, hogy együtt ÉLJÜNK, nem?! Nem csak itthon, napi 3 órában a munka meg a suli után, hanem egész nap.

Amíg gyerekek, mert olyan gyorsan elszalad. És mire fogunk emlékezni? Hogy teljesítettünk? Vagy, hogy de jó volt, mikor együtt játszottunk... a suliban IS.