Szabadságra nevelés

Olyan sokszor hallom vissza, hogy azt gondolják a waldorfban mindent szabad. Mikor bekerültünk az első osztályba, mással se találtam magam szemben, csak szabályokkal. Hogy meghatározott a fal színe. Hogy nem adunk a gyerekre "toystory"-s pólót, hogy nem utasítjuk. Nem büntetünk és nem jutalmazunk (???). Minél kevesebbet magyarázunk, okítunk, annál jobb. Hogy ne nézzen tévét, ne igyon kólát...stb  Én meg álltam bambán, hogy ufók közé kerültem, vagy mi?! Vagy mi. Ellenben varrjunk babzsákot, énekeljünk a szülői esteken, szereljünk polcokat, lakkozzuk a padokat, vigyük őket haza ebéd után és ne aggódjunk, ha a gyerek karácsonyig még csak formarajzolgat  a teljes ABC írása helyett.
Furcsa volt. Nagyon furcsa, a nyugalom, a ráérős, beszélgetős hangulat, mert nem ehhez voltam szokva. Más elképzelésem, tapasztalatom volt az élet milyenségéről. Inkább a teljesítmény, kötelesség, nehézség és ennek minden formája és mutációja kapcsolódott hozzá. A "haladjunk már, mit tötyörgünk annyit" hozzáállás volt jellemző.
Elmúltak a reggeli harcok, nem kaptam fejcsóválós visszajelzést, mint pl.az oviban : "Nem vesz részt a közös foglalkozásokon. Valamit elronthattak, mert nem rajzol a gyerek. "Egyszer hamarabb értem a suliba és zsizsegés volt a teremben. Nem tudtam eldönteni, hogy most óra van-e vagy sem. Bár az ajtó zárva volt. Aztán  mikor kijöttek rá is kérdeztem a tanárnéninél, aki megnyugtatott, hogy ilyen egy normális óra. Beszélgethetnek, felállhatnak, hiszen úgysem tudják magukba tartani. Így legalább látja kit mi foglalkoztat és úgy vezetgeti, hogy mégis figyeljen arra is, ami az óra anyaga. "Ha egy gyerek csöndes, szótlan akkor baj van és oda kell figyelni, mi nyomasztja."  Fura volt. Elmúlt a bűntudatom, az örökös készenléti állapot, mert nem volt baj a gyerekkel, amit nekem, "mindenható" anyának meg kéne oldanom. "Csak" haza kellett hoznom ebéd után.
Ez jól hangzik, de milyen nehéz volt megélni. Hiszen addig  keményen dolgoztam, felelősségteljes munkám, jelentős eredményeim voltak, fizetést kaptam. Most meg nem csinálok semmi  "hasznosat".
 Még tanulni se kell a gyerekkel, vagy kikérdezni, ellenőrizni a házi feladatot. (Ez azóta is így van. Így maradhattam csak az anyja:D)
Az első élmény, ami átfordította ezt a hozzáállást, mikor összejöttek az ovis barátjával, aki beszámolt arról, hogy már kapott 5 piros pontot, vagy csillagot?... Sose felejtem el a fiam értetlen arckifejezését. Aztán a mozdulatot, mikor csillogó  szemekkel előkapta a kötőtűt. "Ezt én faragtam!" Meg is érkeztünk az ÉLMÉNY-szerű tanításhoz. :D  A kötőtűvel akkor ugyan kardozni kezdtek, de utána furulyatartót kötött, amitől a keze készen állt a ceruza fogásához és kezdődhetett a finom kis betűk írása.
Múltkor mi történt? A kukát általában 11 körül vitték el. A kisebb fiam reggel áll az ablakban és hahózik. Mondom neki, maradjon már, öltözzön, indulunk az oviba. A kapunál látom, hogy elment a kukásautó. Reggel 8kor?????? Kiakadtam, mert itt maradt a szemét. Mire megszólal a kis bölcs: "Hm, szokatlan."
 És tényleg, se jó, se rossz, csupán szokatlan. Mennyi szokásunk van nekünk felnőtteknek? Mikhez szoktunk hozzá? A rosszhoz is, simán... Mennyi mondatunk kezdődik így: "Ezt így szoktuk csinálni... Azt úgy nem lehet, nem úgy szoktuk.... Így ne csináld, úgy kell...."Mennyi korlátozás ez... és mi felnőttek már nem is vagyunk szabadok.
 Születik egy gyerekünk és azt mondjuk ÚJ ÉLET érkezett közénk. ÚJ! Ilyen még nem volt és nem is lesz.  A waldorfban szabadságra nevelés folyik.
 Szabadon felfedezhette önmagát és a világot. Az osztálytanító tudta, hogy mikor őt kérdezi, az első 3 perces bohóckodás a szorongásának a levezetése. Így szótlanul várt és végül megkapta a választ. Én meg otthon rászóltam, hogy ne idétlenkedjen... A szabályok azt a BIZTONSÁGOS zónát nyújtották, amiben ő szabad lehetett. Szabadon tapasztalhatott érdeklődésének és érettségének megfelelően. Ahol szabadon tévedhetett, szabadon játszhatott, tét nélkül, önfeledten, belemerülten, örömmel. Szabadon tanulhatta milyen embernek lenni. A szabályok a nem időszerű, odavaló ingereket információkat  kívül tartotta!!! Ez burok lenne? Vagy óvó, védelmező ölelés?
Voltak konfliktusok és rájöttem, hogy a hiba nem az én gyerekemben van. Illetve igen, csak nem abban, akit a e világra hoztam, hanem a bennem élő, belső gyermekben. Felnőttként inkább voltam a szokások rabja és korlátozott a félelmeimtől. Hogy tudtam volna segíteni abban, amit én sem tudok..
Együtt jártunk mi ebbe az iskolába. A fiam megőrizte természetes szabadságát, én pedig újra megtanultam azt. Így az érettségitől számolva, csupán 18 újabb évbe telt, mire rátaláltam önmagamra és egészséges, boldog felnőtt lettem. Az élet játék,  színes, és izgalmas ... most már. A Szabadság? Tudom ki vagyok, van választásom és nem félek használni!
És tündérmanókirálylányvarázslóanyai hatalmamnál fogva megspórolnám azt a + 18 évet a gyerekeimnek is. Ezért vagyok benne a szervezésben. Mert a csodák itt vannak, szabad élni velük, vagy bennük?