A gyerekek megadták az alaphangot. Főleg az enyém.Szinte az első 20 percben megverte egy leendő osztálytársát, aki úgy érkezett, hogy ez lesz élete legjobb napja, de az ééén fiam elintézte, hogy a legrosszabb legyen. Na gratulálok! Neveletlen, agresszív gyerek.Hát milyen anyja van neki?! "Biztos azért akarja waldorfba adni, mert kezelhetetlen..." És mit mond a waldorf? Hagyni kell, majd lerendezik.Alleluja. Megbuktam. Én nem tudom hagyni. Először is kínos, mert mit gondolhatnak róla, aztán tehetetlenség, mert hogy oldjam meg? Bent van a háló mögött, nem tudom kiemelni. Hiába beszélek hozzá tele van a feje (a szelep meg zárva) nem is hallja. Ilyenkor jön a "feladom" sóhaj.. ettől meg gyenge, engedékeny vagyok, hát mégiscsak fiú, fegyelmezni kéne ANYUKAAA. Ismerős? Aztán jött a várva várt mese. Hol az én fiam? Megint konfliktusban, a dühöngőben... Kész vagyok. Mert közben tudom, hogy nagyon jószívű, segítőkész, olyan gyengéden tudja a kisebbeket istápolni, vezetgetni. Mi baja van? Ja, hogy fiú és itthon kishúga van, meg egy 18 éves kamasz bátyja. Nem tudja kiélni, lejátszani a harcolós, rangsorolós, erőviszonyos kiskakasos dolgait. Ez egy ismerkedős, "érezzük jól magunkat" családos buli. Miért fontos a szülői közösség a waldorfban? Mert megismerjük egymást, (nemcsak "izékének" az anyukája, akit elsuhanni látok reggelente), hanem egy sorstárs, akivel lehet beszélgetni, együtt nevetni, sírni. Így rögön megbeszélhetjük egymást közt a szitut.Mi "tapasztalt" fiús anyukák tudtuk, hogy a legnagyobb barátságok verekedéssel indulnak, szóval nyugi van. De akinek első élmény, elég rémisztő lehet.
Amúgy a nagy fiam is hasonlóan indított elsőben. Egy gyerekkel állandóan verekedett. Talán ott őt verték meg, mire sírva, árulkodva, duzzogva elvonult. (Bár erre másként emlékszik most :D....) Részünkről apuka nagy elánnal bement, hogy majd lerendezi. "Ki meri bántani az ő fiát?!"Aztán beszélgetés lett, a kedélyek csitultak, ők pedig a legjobb barátok lettek. Tényleg megoldják egymás közt. Ahogy régen is az árokparton. Csak most egész nap "intézményben" vannak. Ovi, suli, edzés, különóra, otthon.Mindenhol alkalmazkodni kell, szépen viselkedni. És hol marad a napi 4 óra üvöltözés, rohangálás?? Anyaként hogy féltjük őket ezektől a helyzetektől. De miért? Komolyan elhisszük, hogy a gyerekünk felnőhet sírás, fájdalom, bukások, konfliktusok nélkül?! Főleg a fiúk? Dehogyis. Ez amúgy teljesen természetes. (Csak elszakadtunk kissé a természettől.) Különbözőek vagyunk, nem értünk egyet, nem egyformán látjuk a világot, és így kell együtt élni, mert egyedül nem megy. Kapcsolatban ezt összecsiszolódásnak hívják... hát csikorog ez rendesen gyerekként. Félünk, féltjük őket, mert nem tudjuk kezelni. MI NEM. Mert akármit csinálunk mi nem tudjuk kontrollálni, se irányítani az érzéseiket, a reakcióikat. Evvan. A TERMÉSZET végül mindig győz :DDDD Nekik kell megtanulni. És ha nem hagyjuk tanulni őket a saját tapasztalatukból, akkor állandóan ott kell majd állni mögöttük?! Így hogy lesznek önálló felnőttek, akik felelősséget vállalnak magukért, tetteikért, döntéseikért? És hogy fogja elkergetni a mamutot, ha be akar törni az otthonunkba a vasárnapi ebédünkért?! Nehéz ez nekünk is.Meddig védem és mikortól avatkozom be.
Lemaradtam a meséről és a beavatkozás sem volt sikeres..Van még mit ellesnem a waldorf pedagógiából.
A 3 órás buli nagyon jó hangulatban telt. És lám én meg arról az összesen 2x5 percről beszélek....Miközben ők már rég egymásra hangolódtak. Távozáskor az volt a legnagyobb baja, hogy nem ülhet mellé a barátja...
Ja, ja....hát igen.. ha helyzet van, akkor mindig úgy érezzük, azt nekünk, szülőknek meg kell oldani. Ha az egyik oldalon állunk azért, mert milyen már, ha a gyerekünk belefeledkezik a rugdosós játékba és mély átéléssel próbálja magából kihozni a maximumot...ha a másik oldalon, akkor meg azért, mert úgy sajnálod és persze, hogy mindig azt akarod, hogy jól érezze magát.
VálaszTörlésNem mindig kell beavatkozni, de vannak szituk, amikor igenis szükséges, hogy apa, vagy anya észnél legyen. Ez alatt azt értem, hogy ha észnél vagyok és nem borul el az agyam attól, hogy az én gyerekemet bántják, akkor a helyén kezelve a dolgokat, más síkra kell helyezni a szitut.
Az "ellenség" legyőzésének a legszelídebb módja, ha barátot csinálsz belőle. Nálunk, a nagyobb fiúknál a legmélyebb barátságok mindig úgy kezdődtek, hogy belenéztek egymás tükrébe. Hát persze, hogy összeverekedtek....De aztán!!!!:))
Na ott kell esetleg egy picit a szülői továbblendítés, hogy felismerjük...no ezt a gyereket hívjuk ki játszani...és onnantól kezdve minden stimmel.:)
Szerintem ezt egy waldorfos osztálytanító nemcsak felismeri, hanem helyesen is kezeli, mintegy megtámogatva azt, amivel én reggel elindítom a gyerkőcöt iskolába.