A kezdetek..

2014. január 01. Morzsaparti.  Egy szuper szilveszteri buli másnapja, vagy még aznap, hiszen  hajnalig mulattunk. Végre gyerekek nélkül 6 év után először!  Volt retró hangulat, diszkógömbbel és Hungáriával. Tánc és borkóstoló,  bulíííí!  Mert gyerek az három, de anya csak 1 van és hamar kiszívják a vérét, lerágják a husát... kell a feltöltődés. ALAP! Persze  már a morzsák csipegetése közben másról se volt szó, csak róluk. És mivel kezdtem az évet?! Hogy  ülök az asztalfőn és mesélek a waldorfról! Már majdnem kiselőadás jellege volt. Az első óra -levegővétel nélkül- után azért magamra szóltam, hogy talán elég lesz... de  a szavak csak folytak ki a számon. És azt láttam, hogy még mindig olyan keveset tudnak róla.  Nekem persze könnyű, mert már voltam waldorfos szülő, vannak tapasztalataim belülről, nemcsak elképzeléseim.  Elsőszülött fiam, aki 2 hete lett hivatalosan is nagykorú,  (....jájj de gyorsan elszaladt az idő...) waldorf általánosba járt. Nem véletlenül persze. Vagy egy kicsit mégis. Bár véletlenek nincsenek.  Így visszatekintve igazi tanítómesterem volt azzal a sok "problémával" és konfliktussal, a "nemnormális" viselkedésével, amit már a fogantatásától kezdve produkált.  Váratlanul érkezett és  az utolsó hónapokra ágynak döntött. Aztán  az ember lánya elmegy a kórházba szülni és azt gondolhatja, hogy minden rendben megy, mikor burkot repesztenek, oxitocint kap és a végén kipréselik belőle a gyereket, mert  Anyuci majdnem elájul az ágyon fekve, bezsinórozva nyomás közben. Aztán 2 hét sárgaság... alig eszik ...izgalom. Az oviban sokat sír, nem játszik szinte senkivel, a foglalkozásokon nem vesz részt, rajzolni utál. Szinte semmilyen - az ő korában elvárható- normának nem  felel meg. Ott aludni kín, elindulni közelharc... Emberek közé nem lehet vele menni, mert sír, szorong. Minden újtól fél.Siettetni nem lehet. Boldog gyerekkor? Mi lesz vele így a suliban, ahol napi 8 órában kell teljesíteni. Eljött az iskolaválasztás ideje. És kiderül, hogy az eddigi viselkedése, problémái visszavezethetők a születésére...Dühös voltam és tehetetlen. Ettől lázasan feküdtem otthon, mikor megtudtam, hogy Vekerdy tanár úr jön előadásra.10 perc után TUDTAM, hogy waldorfba viszem. (véletlenek, mi?! hahaaaa) Ugyanebben a pillanatban az is eldőlt, hogy egyedül maradtam  a megvalósítással.  Majdnem válóok lett a választásom, hiszen Apa, a racionális, a küzdő, nem engedheti, hogy a fia ne egy "életre felkészítő" kemény iskolába járjon. Hiszen az élet nem habos torta..hogy fogja bírni, ha nem szokja.. Ja, "meg kell szoknia"- ez volt az egyetlen érv. Nekem meg csak érzéseim voltak, nem valami stabil vitaalap. Őszintén?  Elváltam volna, ha az kell hozzá, hogy waldorfba mehessen... De nem volt rá szükség, mert egy idő után látta rajtam, hogy erős vagyok, mint egy szikla ebben a témában. És félév múlva már örült, hogy mégis az én akaratom érvényesült. Mindenki jól érezte magát benne.
   8 év! mennyi élmény.. :DDDDDDD
Naná, hogy  a két kicsinek is szeretném ezeket az élményeket megadni. Meg magunknak is! Mert én utáltam az iskolát. És amit most tudok, használok, az ÉLETből tanultam meg, nem a suliban. De amikor a gyerek waldorfba jár,  kicsit... vagy nagyon...én is újra benne lehetek. Úúúúristen hányszor maradtam volna ott velük!  Nem akarok kimaradni, a két kisebbel is szeretném átélni.  Hisz azért vagyunk itt, hogy együtt ÉLJÜNK, nem?! Nem csak itthon, napi 3 órában a munka meg a suli után, hanem egész nap.

Amíg gyerekek, mert olyan gyorsan elszalad. És mire fogunk emlékezni? Hogy teljesítettünk? Vagy, hogy de jó volt, mikor együtt játszottunk... a suliban IS.